Asztrofotós megjelenenések Földgömb magazinban

Buborékok az univerzumban

A Delfin-köd

A buborékok, fénylő gömbölyű hártyák két közeg határán, - ahogy itt a Földön megszoktuk a szappanbuborékok játékos látványát - apró törékeny pillanatnyi tünemények. Buborékok azonban nem csak a Földön, kis léptékben, hanem az univerzumban is előfordulnak, és nem is olyan ritkák, mint azt elsőre gondolnánk. Léteznek kisebbek, nagyobbak, de egyvalamit leszögezhetünk: valamennyi csillagászok által érzékelhető kozmikus buborék nagyobb, mint bármi a Földön.

A földi buborékok, például a mindenkiben kedves emlékeket ébresztő szappanbuborék nem mások, mint önmagukba záródó folyadékhártyák, amelyek a folyadék molekuláinak és például a szappan vegyületeinek rendkívül rendezett állapotai. A buborékot a hártya felületi feszültségének összehúzó hatása tartja össze és a buborékban rekedt gáz nyomása feszíti ki. A kifelé és befelé ható erők egyensúlyban vannak, s amíg a hártya falának integritása nem bomlik meg valahol, gyönyörködhetünk a leheletfinom szivárvány-színekben irizáló játékban. A vízben lévő buborékokkal is hasonló a helyzet, csak ott nem a hártya húzószilárdsága, hanem a víznyomás tartja bezárva a levegőt, létrehozva ezzel a buborékot...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/8 számában olvasható.

Te is látod a pelikánt?

Égi Rorschach-teszt és az IC 5070

A Tejúton túli csillagászati objektumok megjelenése szokatlan és idegen a Földön tapasztalt jelenségek látványához képest. Bár asztrofizikai elméletekkel leírhatóak a távoli csillaghalmazok, csillagködök, galaxisok mibenléte, azok fizikai valójukban elménk számára szinte felfoghatatlanok a mai napig. A fotográfia némileg segített abban, hogy jobban, illetve valóságosabban érzékeljük őket, megragadni azok mivoltát mégis nagyon nehezen tudjuk. Fantáziánkat azonban annál inkább megragadja a legtöbbször lenyűgöző, színpompás fotografikus látvány, és próbálja tartalommal megtölteni azt, valahogy úgy, ahogy azt elődeink tették a csillagos ég bármely szabad szemmel megfigyelhető égitestje láttán. Elég csak azok neveire gondolnunk, láthatjuk, hogy az emberi fantázia kifogyhatatlan, ha a csillagos égről van szó. Honnan vannak hát a csillagos égbolt elnevezései? Tegyünk egy kis utazást e témában.

A legismertebb égitestek a Nap és a Hold. Szinte nincsen olyan nép, amely nem illette volna névvel égboltunk legfontosabb párosát saját nyelvén. Ha két csillagász az anyanyelvén beszélget, ezt a két égitestet is biztosan az anyanyelvén nevezi, hasonlóan a Földhöz. A bolygókkal viszont már más a helyzet. Az európai kultúrkörben a görög hagyományokon alapuló római, latin elnevezéseket használjuk...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/6 számában olvasható.

A váratlan villanás

A C/2020 F3 (NEOWISE) üstökös tündöklése

Egy üstökös eljövetele mindig is hatalmas szenzáció volt, nem csak a csillagászok köreiben. Az időről-időre feltűnő csóvás égi vándorokban éppen az a jó, hogy a kortárs csillagászat rendkívüli előre látó képessége ellenére megőrizték megjósolhatatlanságukat, és a mai napig izgalomban tudják tartani az embereket. Idén júliusban éppen ilyen izgalmakban bővelkedő élményben volt része szerencsére nem csak a csillagászoknak, hanem minden csillagászati jelenségekre nyitott érdeklődőnek.

2020. március 27-én az űrben keringő WISE infravörös csillagászati műhold apró égitestet észlelt, ami elmozdulni látszott a csillagos háttér előtt, azaz kisbolygó vagy üstökös lehetett. Ebben nem volt semmi meglepő, mivel a 2009-ben felbocsátott NASA űreszköz fő küldetése a naprendszer kis égitestjeinek hatékony felderítése volt. Az űrszonda évtizedes működése alatt több százezer különböző aszteroidát, vagyis kisbolygót azonosított rendkívüli hatékonysággal, speciális, az apró égitestek felkutatására használt infravörös kameráival. Mivel az infravörös kamerák rendkívül érzékenyek a melegre, az űrszonda hűtőanyaga pedig egy idő múlva kifogy, a kutatók időről időre újrakalibrálták műszereket, és ehhez igazodva újra gondolták a kutatási programot is. A különleges űreszköz legutoljára már csökkentett képességekkel és műszerezettséggel a „NEOWISE” program keretén belül Földsúroló égitesteket keresett, olyanokat, melyek veszélyeztethetik a földi létet. A sors érdekessége, hogy a kimerülőfélben lévő eszköz munkájának javát elvégezve éppen egy jelentéktelen felfedezéssel írta be a nevét a csillagászat iránt rajongók emlékezetébe.

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/6 számában olvasható.

Éltető fortyogás

A Napunk felszíne nagy nagyításban

Nyakunkban a nyári forróság, amikor sokan egy hűsítő italról, kellemes vízparti pihenésről, vakációról álmodoznak, vagy csupán csak árnyékba vágynak. Becsüljük meg a meleget, ugyanis ha Földünk csak egy kicsit is messzebb lenne a Naptól, nemhogy kánikula nem lenne, hanem élet sem.

De honnan is származik az éltető meleg, azon kívül, hogy a Napból?A kérdésre a válasz egyáltalán nem annyira magától értetődő, mint ahogy a Nap reggel felkel és este lenyugszik. Megértése azonban rámutat, hogy mennyire precízen finomhangolt univerzumban élünk. Képzeljük el, hogy a Nap egyszer csak kihunyna, (persze ez nem tud bekövetkezni) és az emberiségnek elő kellene állítania egy gépet, ami a Földön kieső energiasugárzást pótolja, olyan intenzitással és egyenletességgel, mint a Nap, millió éveken át. Érezzük, hogy ez a kihívás számunkra minden tekintetben megvalósíthatatlan. Az ember eszközeivel szemben azonban a Nap és a legtöbb csillag ezt a tartósságot és stabilitást gyárilag tudja. Hogy lehet ez?

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/5 számában olvasható.

A kettős gyűrű rejtélye

A Messier 94 galaxis

Magyarországról a tavaszi égbolton nem látszódik a Tejút. Ahogy Földünk egy év alatt körbejárja a Napot, évszakról évszakra éjszakánként más-más irányban látunk ki a kozmoszba. Minden év első harmadában jellemzően a Tejút síkjára merőleges irányba fordul hazánk ege esténként, és ekkor kevés fényes csillagot, ritkább csillagmezőt, az Orion vagy a Taurus csodálatos téli csillagaitól vagy sejtelmesen derengő nyári Tejúttól mentes, szegényesebb eget figyelhetünk meg szabad szemünkkel.

Gyökeresen megváltozik a helyzet, ha távcsövet ragadunk, és kihasználjuk ezt a tavaszi, a galaxisunkra merőlegesen nyíló tiszta kozmikus ablakot, és az univerzum nagy mélységeibe tekintünk ki.  A messzi-messzi galaxisok évszaka a tavasz. A Tejúton túli csillagvárosok százait kaphatjuk ekkor távcsővégre, s bár a csillagvárosok látszólag nagyon hasonló felépítésű jelenségek, nincsen két egyforma közöttük. Az egyikük, amelyik a Tejúttól 16 millió fényévre található, megannyi megoldatlan titkot rejt...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/4 számában olvasható.

Kozmikus forgalom

A Vénusz, a Fiastyúk és a Nemzetközi Űrállomás

Egy meghökkentő pillanatot rögzítő páratlan asztrofotó készült a közelmúltban, mely egyszerre ábrázol ember alkotta űreszközt, bolygót a Naprendszerből, és távoli, úgynevezett mély-ég objektumot egyetlen időpillanatban, ugyanabban a látómezőben, és mégsem egy montázs!

Az asztrofotósok nagy örömére április első napjaiban az esti égen rendkívül fényesen ragyogó Vénusz bolygó, Földünk belső szomszédja elhaladni látszott a Fiastyúk csillaghalmaz előtt. A már az őskorban is megfigyelt jellegzetes csillagalakzat hét legfényesebb csillagát akár a városi égről is megpillanthatjuk, a Vénusz pedig ebben az időben a Nap és a Hold után 3. legfényesebb égitestként tündökölt a halmaz közvetlen közelében, melyek együttesen szépséges párost alkottak.

A szemfüles asztrofotós azonban nem elégedett meg ennyivel. A kitartó derült idő és az online adatbázisokon alapuló műholdak mozgását előrejelző korszerű alkalmazások lehetővé tették a számára, hogy kiválassza azt az időpillanatot, amikor a Nemzetközi Űrállomás is éppen arra jár.

A nagy együttállás, vagy inkább nagy kozmikus forgalmi dugó április 1-én este Tápióbicskéről nézve 21:02-kor követezett be, amikor a Vénusz és a Fiastyúk mellett megjelent a látómezőben a Nemzetközi Űrállomás, és hatalmas Föld körüli sebességének köszönhetően néhány másodperc múlva ki is vonult a képből fényes csíkot húzva a hosszú záridő alatt az érzékelőn. A Vénusz látszólag lassabb mozgásának köszönhetően egy hétig tartózkodott a Fiastyúk közelében, ez utóbbi pedig egy szinte teljesen mozdulatlan része az állócsillagok szférájának. A felvétel így egészen közeli és gyors, illetve egészen távoli és nagyon lassú égitesteket örökít meg. Látszólag...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/3 számában olvasható.

1954. október 4-én lőtték fel az emberiség első műholdját, az első eszközt, ami Föld körüli pályára állt. A szovjet Szputnyik-1 startjával egy új történelmi fejezet, az űrkorszak vette kezdetét. Az azóta eltelt majd hét évtized alatt 8000 műholdat bocsátott fel az ember, amiből 5000 darab azóta is Föld körüli pályán kering, annak ellenére, hogy csak 2000-et használnak. Ezek többnyire távközlési, navigációs, meteorológiai, tudományos célú és katonai műholdak. A többi működésképtelen űrszemétként sodródig a légkör felett.

Az idei év egy merőben új fordulatot hoz a közeli űr használatában, s talán a távközlés egyik legfontosabb történelmi lépésének lehetünk tanúi. Az érdeklődők egy részét ámulatba ejtette, másokat pedig sokkolt a SpaceX új űrprojektje a Starlink, melynek köszönhetően drámaian fog megugrani a földközeli műholdak száma. Az ugrás nem néhány száz műholdat jelent, hanem egy elképesztő számot, néhány éven belül 12 ezret. A cég hirdetményének vezérmotívuma az olcsó internet mindenki számára elérhetővé tétele még nem magyarázza meg, miért van szükség erre az irdatlan befektetésre, ahol minden egyes műhold 300.000 dollárba kerül. Vajon ennyire jótékonyak lennének?

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/2 számában olvasható.

A Rozetta-köd az egyik legkedveltebb télvégi asztrofotós célpont. Hazánkból kényelmesen észlelhető ez a Tejút csillagtengerében, az Egyszarvú csillagképben megbújó égi tünemény, amit a jellegzetes, a galaktikus molekulafelhők szabálytalanságára fittyet hányó körkörössége miatt gyakran az univerzum rózsájának, vagy égre nyíló rózsaablaknak is szoktak idehaza nevezni az égboltot kedvelők. Ahhoz, hogy megpillantsuk távcsövön keresztül az 5,000 fényévre lévő ködösséget, bizony nagyon nagy gyakorlatra van szükség, ennek ellenére fotografikus eszközökkel könnyen a nyomába eredhetünk. Egy jól kidolgozott asztrofotó pedig csodálatos részleteket tárhat fel benne, amelyek mögött érdekes asztrofizikai folyamatok munkálkodnak.

Első pillantásra feltűnik a Rozetta-köd körkörös szerkezete, és az a belső sötét terület, melyben elhelyezkedő megközelítőleg 100 tagú csillaghalmaz legfényesebbjei eltérő színekben sziporkáznak a felvételen. A centrális halmaz körüli sötét területet látván jogosan gondolunk a vörösen derengő csillagközi hidrogén hiányára. De nem csak a hidrogén, hanem a többi eredeti alkotóelem sincs jelen a területen, ami valójában egy üreg a molekulafelhőben. A centrális halmaz fiatal nagytömegű csillagai által keltett áramlások és csillagszelek söpörték tisztára a Rozetta-köd centrális részét. Eddig tart a gyűrűs-csillagködök kialakulásának közismert magyarázata, azonban a Rozetta esetében felmerültek olyan kérdések is, melyekre a szuperszámítógépes modellek tudtak csak választ adni...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/2 számában olvasható.

Az égitestek világát az ember képzeletébe telis-tele aggatta idealisztikusan tökéletes geometriai alakzatokkal, mint kör, gömb, gyűrű, spirál. Elég csak a Naprendszer bolygóira gondolnunk, és máris szabályos pályákra, és mértani testek, gömbök és forgás-ellipszoidok, csodálatos gyűrűk sokaságára asszociálunk.

Azonban ez az ideálisnak látszó geometrikus világ, ha elhagyjuk a Naprendszert, gyökeresen megváltozik. A Tejút csillagcsoportjai, kozmikus molekulafelhői koránt sem mutatják meg tiszta geometriájukat, sőt éppen ellenkezőleg, első pillantásra egy erősen kaotikus világ bontakozik ki egy-egy mélyég-objektumot, például csillagködöt ábrázoló felvételen. Galaxisunkban, a Naprendszer környezetében a rendezetlenség és véletlenszerűség az úr. Ha pedig kivételesen feltűnő formai szabályszerűségre bukkan a csillagokat vizsgáló kutató, bizony erősen el kell gondolkoznia annak okán...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2020/1 számában olvasható.

Amióta ismeri az ember a világűr fogalmát, azóta kétféle megközelítést alakított ki annak megítéléséről. Az elterjedtebb nézetet sokan ismerjük. A legtöbben tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy mennyire alkalmatlanok „odakint” a körülmények az ember, és egyáltalán bármiféle földi élet számára. Ennek ellenére nem lehet azt egyértelműen kijelenteni, hogy az űr zord és barátságtalan és csak megöli azt, ami odakerül véletlenül.  A másik, korszerűbb megközelítés szerint az űr, pontosabban az univerzum szükségszerűen olyan, amilyen. Ahhoz, hogy mi a Földön létezni tudjunk ebben a törékeny világban, a többi összetevőre is szükség van, legyen az fagyos vagy forró, üres vagy iszonyú sűrű, vagy legyen bármilyen távol, vagy éppen közel.

Egy biztos, az hogy elképesztően extrém körülményeket találhatunk az univerzum bizonyos pontjain. Ezek közé tartozik a közeli univerzum legnagyobb és legintenzívebb csillagkeletkezési régiója is, legendás a Doradus 30, ismertebb nevén a Tarantula-köd...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/8 számában olvasható.

Van valami ősi, az emberiség kezdete óta meglévő késztetés a világ, és azon túl is a földi élettér feletti végtelen megismerésére. Noha kezdetekben ez mitológiai történetekbe öntött világképekben nyilvánult meg, a jelen korban elmondhatjuk, hogy jóval több lehetőségünk van a kozmosz valódi megközelítésére, mint akár csak száz évvel ezelőtt.

Ha bárki megkérdezi tőlem, hogy egyszeri polgári személyként hogyan kerülhet a legközelebb a Föld feletti fizikai világhoz, biztos, hogy azt javasolom, hogy az amatőrcsillagászat útját érdemes járnia. Azon belül is az asztrofotográfia az, ami talán a legmesszebb repíthet bennünket a határtalan univerzumban, de ez már csak árnyalatnyi különbség. Az űrhajósok nyilván egy lépéssel előrébb járnak az űr közvetlen megélése terén, de az az élmény csak néhány rendkívüli képességű kiválasztott személynek adatik meg. A kozmosz jelenségeinek közvetett, távérzékeléssel történő megfigyelése, azaz az éjszakai égbolt kémlelése ezzel szemben sokak számára elérhető. Az elmúlt 5-10 évben viszont megjelent néhány köztes út is...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/8 számában olvasható.

A nyár derekán, július 16-án este részleges holdfogyatkozást figyelhettünk meg. Bár a jelenség az ország nagyobbik részében felhőktől alig zavartan zajlott, nem övezte túl nagy figyelem. Annak fényében, hogy a teljes holdfogyatkozás sokkal látványosabb, mint a részleges, az elmaradt érdeklődés nem feltétlenül meglepő, ám némi magyarázat után remélhetőleg sokan gondolják majd úgy, hogy a legközelebbi részleges fogyatkozást semmiképp sem hagyhatják ki.

A holdfogyatkozásnak négy különböző típusa létezik, attól függően, hogy égi kísérőnk a Föld árnyékkúpját hol metszi 29,5 napos pálya menti mozgása során...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/7 számában olvasható.

Galaxisotthonunk, a Tejút egy körülbelül 100.000 fényév átmérőjű küllős spirálgalaxis, amely nagyságrendileg 100-400 milliárd csillag otthona. Becslések szerint galaxisunkban a Napunkhoz hasonlatos csillagokon kívül legalább további 100 milliárd bolygó, 10 milliárd fehér törpe, 1 milliárd neutroncsillag és 100 millió fekete lyuk is található. Ez utóbbiak közül egy biztos, hogy a galaxis magjában helyezkedik el, és 4 millió Napéval egyenlő tömege hatással van a Tejút centrális részére és a spirálkarjainak elrendeződésére is.

A galaxisunknak négy fő spirálkarja is van, telis tele csillagokkal, csillaghalmazokkal, csillagködökkel, és sötét kozmikus porfelhőkkel. A karok rendre azokról a csillagképekről kapták neveiket, melyekben legmarkánsabban megfigyelhetőek a csillagaik: Perseus-kar, a Norma-kar, a Scutum-Centaurus-kar és Carina-Sagittarius-kar. A csillagászok számára igen nagy kihívást jelent eme spirálkarok valódi térbeli elrendezését feltérképezni, hiszen azok csillagai a galaktikus fősík környezetéből nézve, innen a Földről is látszólag egyetlen sávvá olvadnak össze...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/6 számában olvasható.

Ha planetáriumban, netalántán bemutató-csillagvizsgálóban járunk, és a szakcsillagász kolléga a derült égen távoli csillagködöket mutat nekünk, laikus érdeklődőknek, akkor előfordulhat, hogy a távcsőben éppen alig észrevehetően felsejlő jelenség mellé a fülünkbe duruzsolja, hogy a feledhetetlen kódszámú (sokjegyű számot hallunk betűkkel kiegészítve) csillagködben új csillagok, naprendszerek születnek.

Nagyon kevesen vannak azok, akik tovább érdeklődnek, de ilyenkor elhangzik tőlük a kérdés, hogy „jó, de hol?”, majd, hogy „szeretném azt is látni”. Ekkor a szakelőadó válasza mindkét jogos felvetésre egyszerre érkezik: „sajnos csillagkeletkezés a szemünk elől, a ködösség anyagától eltakarva, infravörös nagytávcsövekkel a szakcsillagászok által megfigyelhető helyeken, a ködösség belsejében zajlik”.

És igaza van sajnos...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/6 számában olvasható.

Az NGC 4565 jelű galaxis a csillagos égbolt egyik szemet gyönyörködtető kozmikus jelensége. A szinte tökéletesen szimmetrikus, élével felénk forduló, a Tejúthoz igencsak hasonlatos spirális csillagvárost kisebb távcsőben vékony derengő, tűszerű sávként pillanthatjuk meg a tavaszi égbolton, innen kapta a becenevét is: Tű-galaxis. Ha pedig az asztrofotográfia eszközeivel eredünk az NGC 4565 nyomába, akkor bizony csodálatosan részletes felvétel készíthető az amúgy nagyságrendileg 30-50 millió fényévnyi távolságban lévő grandiózus objektumról.

Hazánkból asztrofotósok több alkalommal is megörökítették már eme égi látványosságot, azonban a nemrég nagy publicitást kapott felvételnek a szépsége mellett volt egy további különlegessége is: az asztrofotót annak elkészülte után egy értő szakcsillagász is górcső alá vette. Így derült fény a felvételen olyan távoli kozmikus jelenségekre, amelyek felett a laikus szemlélő, vagy az amatőrcsillagász-asztrofotós is elsiklottak volna...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/4 számában olvasható.

Kevés olyan természetes éjszakai égi jelenség létezik, amit fővárosunk fényszennyezésén keresztül is meg lehet pillantani. Mondjuk ki szomorúan: a legfényesebb naprendszerbéli objektumokon kívül szinte semmi sem látható szabad szemmel egy Budapest méretű nagyvárosból, leszámítva 1-2 tucat fényes csillagot. Éppen ezért, ha urbánus asztrofotózásra kerül a sor, szinte biztos, hogy eme előbb felsorolt égitestek fognak szerepelni a képen, lehetőség szerint valamilyen izgalmas formában. Íme, itt egy érdekes példa közülük: Halojelenség a Hold körül.

A halo ókori görög eredetű kifejezés, amely nem pontosan csillagászati jelenségre utal, annak ellenére, hogy nevét Heliosról, a görög napistenről kapta...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/3 számában olvasható.

Az asztrofotósok előszeretettel választják témául a látványos, különböző színekben gazdagon ragyogó csillagködöket, úgynevezett nebulákat, csillagászati szaknyelven az intersztelláris médium, vagyis a csillagközi anyag szépséges megjelenési formáit. A déli féltekéről megfigyelhető, az ókori mitológia hőseiről, az argonauták hajójáról megemlékező legendás Carina-csillagkép pedig bővelkedik az efféle látványos égi csodákban, többek között itt található az Eta Carinae csillag szabad szemmel is látható legendás csillagköde.

Mindennek ellenére ez a Carina csillagkép béli fotótéma, az NGC 3576 és NGC 3603 jelű köd és környezete nem tartozik a látványos nebulák sorába. Halvány, látszó kiterjedése nem számottevő, és jelentős része pedig a Tejút porfelhőinek takarásában van. Bezzeg a fotó mintha erről nem venne tudomást. Rendkívül gazdag és látványos kozmikus környezetet mutat meg nekünk, melyben szinte életre kel egy burjánzó égi világ...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/3 számában olvasható.

Megörökíteni egy csillagászati jelenséget, időtálló fotópapíron rögzíteni annak változását, vagy mozdulatlan láthatatlanságát egy csodálatos élmény az asztrofotósok számára. Még annak ellenére is, hogy a fotópapír, vagy a mai digitális adathordozók élettartama elenyészően rövid a kozmikus jelenségekéhez képest. Az emulzió, azaz a fotokémiai eljárás volt az egyik legkézenfekvőbb, és igen tartós lehetőség a fotográfia kezében arra, hogy rögzítse a világ jelenségeit igen sikeresen és hitelesen a 20. században. A csillagászatnak pedig éppen ez utóbbira volt szüksége a kor tudományos felfedezéseinek sokaságához. Azonban éppen a csillagászat volt az egyik első úttörő fotográfia-alkalmazó tudományos műfaj, ami leváltotta a régi módszert és először fejlesztett tökélyre egy merőben más fotográfiai eljárást. A történelmi technológiai áttörés nem csak a „fénykép” elkészültének folyamatát változtatta meg, hanem az abból kinyerhető adatok kezelésének és feldolgozásának módját is, amivel egy egészen új kozmikus világot tárt fel az emberiség előtt.

A kanadai Willard S. Boyle, és amerikai kollégája George E. Smith 1969-ben fejlesztették ki az első digitális fényérzékelő lapkát, a CCD-t, vagyis „töltés csatolt eszközt”, amiért rengeteg díjat kaptak, többek között 2009-ben fizikai Nobel-díjat...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/2 számában olvasható.

Ha látogatást teszünk hazánk egyik legmagasabb pontján egy felhőmentes, tiszta éjszakán, akár izgalmas csillagászati megfigyelést is végezhetünk a Galya-tetői kilátó 995 méter magasan fekvő teraszáról. Ilyenkor a jó átlátszóságú hegyvidéki égen tekintetünket magasra emelve igen halvány és távoli égitesteket is észrevehetünk szabad szemmel, fényképezőgéppel pedig annál inkább. Azonban kevesen gondolnák, hogy érdekes csillagászati összefüggések nem csak odafent, hanem a horizont közelében is megfigyelhetőek.

A magas hegycsúcs és a körpanorámás kilátóterasz bizony nagyon alkalmas a látóhatár közelében való vizsgálódásra, sokkal inkább, mint a síkvidéki megfigyelőhelyek. Közel s távol nincsen semmilyen zavaró tényező, leszámítva délkeletre a Kékes-tetőt. Jó időben dél felé a Mecsek vonulatai, északra pedig akár a Magas-Tátra főgerince is kivehető a messzeségben. Jelen esetben pillantsunk északra, és ismerkedjünk meg az északi égbolt egyik látszólag magától értetődő jelenségével, majd izgalmas részleteivel...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/1 számában olvasható.

Az üstökösök mindig nagy érdeklődésre tartottak számot főleg a laikus közönség részéről, de csillagászok és amatőrcsillagászok között is akadnak olyanok, akik az életüket szentelik eme égitesttípusnak. Ha régi felvételeket, újsághíreket böngészünk, meg is értjük, hogy miért.

Azonkívül, hogy a becses felfedezőt az a megtiszteltetés éri, hogy nevével fémjelzik az égi vándort, némelyik üstökös óriási, feltűnően fényes, emiatt generációkon át emlegetett égi jelenségként vonul be a csillagászattörténetbe. Ha visszaemlékszünk fiatalkorunk nagy üstököseire, valószínűleg meg tudunk számolni legalább egyet, idősebb olvasók pedig akár többet is eme csóvás égitestekkel történt emlékezetes találkozások közül. Ilyen lehet számunkra a Hale-Bopp üstökös 1997-es közelsége, vagy egy évtizeddel korábban a legendás Halley-üstökös 1986-os visszatérése. Mindkét esemény felírta magát a „nagy üstökösök” emlékfalára, ahová körülbelül 30-40, az időszámítás előtti III. századtól feljegyzett, az emberiség történelmi emlékezetében is nyomot hagyó kométa került.

De mi a helyzet a XXI. századdal? Korunkban mintha alábbhagyott volna a nagy üstökösök érkezése...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2019/1 számában olvasható.

A XVI-XVII század tájáról legendás tudósok nevei mérföldkövezik a csillagászat és a világmindenségről alkotott képünk fejlődését. Kopernikusz, Kepler, Newton. Közös bennük, hogy tudományos munkásságuk hozzájárult a korszerű kozmológiai, azaz a világmindenséget leíró törvények mai ismeretéhez. Ők azok, akik szellemileg lezárták a középkort, és elhozták az emberiség számára a tudományos forradalmat, aminek mai korszerű ismereteinket köszönhetjük. A forradalom lényege pedig az volt, hogy ők nem a hagyományokra, esetleg pontatlan leírásokra, nem hiedelmekre, vagy korabeli dogmákra hivatkozva beszéltek vagy filozofáltak a világmindenség jelenségeiről, hanem az elgondolásaikat a természet titkos nyelvén fogalmazták és indokolták meg. Az a nyelv pedig a matematika.

Johannes Kepler (1571-1630) német csillagász tudományos pályája remekül példázza a két korszak közötti lenyűgöző átmenetet. Kepler álmodó természetű ember volt, szívesen elmerengett el az ideák világán, rácsodálkozott a világ Istentől eredő tökéletességére és szépségére. Életét is a teremtőnek szerette volna felajánlani, protestáns lelkészként képzelte el a jövőt, ezért Tübingenben 1591-ben teológiát tanult. Itt találkozott az egyház által is elfogadott, a világot alternatív módon magyarázó korszakos elmélettel, Nikolausz Kopernikusz heliocentrikus világképével...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2018/9 számában olvasható.

A Naprendszerben keringő nyolc bolygó közül csak 3 hasonlít a Földre. Ezek a Földdel együtt képviselik a kőzet-, más néven a belső bolygók csoportját. Érdekességük az, hogy átmérőjük viszonylag kicsi méretskálán váltakozik 4800 és 12800 kilométer között, pályáik egymástól mért távolsága pedig rendre 50 millió kilométer.  Ez a feltűnő hasonlóság és közelség, - más szavakkal rend a belső Naprendszerben, - lehetőséget teremt az emberiség számára, hogy a Földhöz valamelyest hasonlatos világokat könnyebben érhesse el, és vizsgálhassa meg. 2017 tavaszán a Vénusz tartózkodott a közelünkben, idén nyáron, 15 év várakozás után pedig a Mars közelítette meg bolygónkat olyannyira, hogy amatőrcsillagászok káprázatos felvételeket készíthettek róla. Kalandozzunk hát a fényképek láttán a vörös bolygót érintő izgalmas kérdések és tények világában!

A Mars, bár csupán feleakkora, mint a Föld és a Vénusz, emellett hideg, száraz és a légköre is ritka, mégis a háború római istenéről elnevezett bolygó sokkal több dologban emlékezteti a kutatókat otthonunkra, mint bármely más ismert égitest. Éppen ezért a kapcsolatunk ezzel a bolygóval egészen egyedülálló, sőt, néha megdöbbentő is...

A Teljes cikk a Földgömb magazin 2018/9 számában olvasható.