Észlelőrét

A Pólus tekintete - Polar Gaze

Az asztrofotózás során a zaj az ősellenségünk: hektikus, kontrollálhatatlan, és elnyeli a tiszta jelet. Mindent megteszünk, hogy kalibrációs képekkel, szenzorhűtéssel és szoftveres simítással nyomtalanul eltüntessük. De mi van akkor, ha pont ezt a káoszt, a véletlenszerűséget hívjuk segítségül? Ha a feldolgozási "szemetet" nem kidobjuk, hanem újrahasznosítjuk és értelmet adunk neki? Ahogy a mondás tartja: "Csak az ostoba ember rak mindig rendet, a zseni uralkodik a káosz felett is." :D

Itt pontosan ez történt. A kb. 5 és fél órás expozíciós sorozat során direkt nem kapcsoltam be a szenzorhűtést, a gain-t pedig feltoltam az egekbe (szó szerint), hogy a csillagok mozgása mellett a kamerám saját termikus zaját és a hotpixelek mintázatát fotózzam le. A csillagokra történő regisztráció során a szoftveres forgatás és a hőtérkép geometriája kirajzolta azt, ami amúgy láthatatlan: a Föld valódi égi északi pólusát (NCP). Amit alapesetben megsemmisítünk, az most láthatóvá teszi a láthatatlant!

A képen látható belső, pupillaszerű korong és a rajta átfutó finom gyűrűk nem csillagászati objektumok, hanem az 1300 képkockás szoftveres forgatás és a nem hűtött szenzor saját fizikai-matematikai lenyomatai. A forgási középpont szándékosan nem hajszálpontosan a vászon közepén van: ez a pár pixeles eltolás egyrészt elkerüli a statikus, steril céltábla-hatást, másrészt finom képi feszültséget teremt - mintha maga a Föld tengelyének imbolygása, a precesszió bicsaklana meg a szemünk előtt. (meg persze egyszerűen így adta ki szépen a képarány meg a Polaris elhelyezkedése, és nem akartam elvágni a bal oldali íveket! :D)